^Ugrás felülre

Belovainé Bakos Erika: Keresem az embert

Csak jöttünk, s mikor megérkeztünk még nem tudtuk hova.
Csak nőttünk, megizmosodott testünk és agyunk,
s már  tudtuk, már értjük, hogy emberből vagyunk.
Csak lettünk, de mi féle faj az, mi szeretetből lesz
és könnyeket fakaszt, ha elmegy.
Itt vagyunk. Hogy miért? A választ keressük.
Talán azért, hogy egymást szeressük.
Talán azért, hogy megtaláljunk és legyőzzünk valamit.
A félelmeinket.
Vagy azért, hogy utolérjük azt, amit kergetünk, a vágyainkat.
A csodát várjuk, de nem találjuk.
Pedig itt van. A félelmeinkben, a vágyainkban.
Bennünk van. Nem bujt el sehova.
Mindenkiben ott rejtőzik egy életnyi csoda.
 
Keresem az embert, s csak tömeget látok.
Egy nagy rajt, amin megült az átok.
Futnak, rohannak, kutatnak, keresnek, ütnek és győznek.
Hullanak és vesznek. Lopnak és csalnak, de mindenképp szereznek.
 
Keresem az embert, s csak tömeget látok,
S a tömegben azt az egy barátot, ki segít a bajban.
És mellém állnak csendben, halkan a jó barátok a bajban.
Jönnek, hoznak, adnak, jót tesznek,
Mind ad valamit s e valamiben egyet.
S ebben az egyben, benne van minden.
Együtt vagyunk szeretetben, hitben.
Mert ahol szeretet van, ott az élet.
Ott talán, a koldus is megélhet.