^Ugrás felülre

Szilágyi Perjési Katalin: Ősszel

erdőbe vágyok,
hol szelíd,
öreg óriások
reszketeg karjukkal
magukhoz ölelnek,
fejem mohapárnán
s csak szendergek,
míg mosott kéken
fakul az ég,
ezüst a csend,
tűnődő levelek peregnek
sosem volt suttogások
kelnek, kék tollú
madár felelget 
egy rőt szoknyájú
bokrocska ágain,
s míg eres kezével
hátraint a nap,
hajának aranya 
fennakad egy
üres pókháló
tépett romjain.