^Ugrás felülre

1. helyezett: Mester Györgyi

Mester Györgyi: A háncsszatyor
 
Gyermekkoromban emlékezetes nyarakat töltöttem falun, a dédinél. Számomra mesebeli laknak tűnt vakítóan fehérre meszelt kis vályogháza, a fecskefészekként hozzátapadó, de az én időmben már üresen álló istállóval, és a hasonlóképpen lakó nélküli disznóóllal. Az előbbiben lábasjószágot ugyan valóban nem tartott, ugyanakkor az egyik sarokban halomban álltak az ismeretlen, ezért a fantáziámat alaposan megmozgató holmik. Ezek persze többnyire egy gyermek számára érdektelen, régen használatos mezőgazdasági eszközök maradványai voltak, mellettük azonban ócska, háromlábú komód állt, fiókjaiban, alapos kutatást követően, elvétve megfakult fényképeket, iratokat lehetett találni. Törött dézsa társaságában rozsdás bádogkanna hevert, mellettük sokféle üvegportéka, közöttük csorbaszélű, angyalkamintás bögrék, és végül kedvencem, a hatalmas, egyfülű háncsszatyor. Hogy miért éppen ez volt a kedvenc darabom? Hát először is, az oldalát díszítő, még mindig élénkpiros színű, selymes tapintású nagy pipacs, a beléfonódó, fodros szélű, kék búzavirág és a napsárga aranykalász miatt. A másik ok, amiért ezt a holmit annyira kedveltem, az volt, hogy Csurmi cica és hat kölyke éppen belefért - kipróbáltam -, így együtt megsétáltathattam volna az egész macskacsaládot. Persze ehhez meg kellett volna javíttatni a szatyrot, de dédi szerint, ilyesmivel akkoriban már senki nem foglalkozott a faluban.
Hogy miféle szatyor volt ez, hogyan került az istállónkba, és főként, hogy dédi miért is nem dobta ki a már hasznavehetetlen portékát, arra sokáig nem derült fény. Ragaszkodott hozzá, és kész.
Egy délután, dédivel kettesben voltunk otthon. Már elmosogattuk egyfogásos kis ebédünk edényeit, én serényen el is törölgettem, jobb dolgunk nem lévén, leültünk a konyha sarkába tolt lócára. Dédi kényelmesen, a nagy, vadászjelenetet ábrázoló szőttes falvédőnek támasztotta a hátát, én meg mellé fészkelődtem. Odakinn nyári, langy eső szemerkélt csendesen, jó volt hallgatni, de még jobb lett volna, ha dédi mesél. Kérésemre, furcsa mód, nem a szokásos választ adta, hogy „dolgom van, te lány, nem látod?”-, hanem egyszeriben csak elkezdte a történetet.
Tudom, mindig is izgatott téged, hogyan került ez az öreg, poros háncsszatyor az istállóba. Hát most elmesélem.
Hol volt, hol nem volt…élt egyszer egy öreg ember, meg az öreg felesége, egy  kis alföldi faluban. Talán nem is voltak még annyira idősek, amikor mindez történt, de számodra bizonyára annak tűntek volna, hiszen te öregnek tartod a szüleidet is, pedig még alig vannak túl a harmincon. No hát, a házaspárnak négy lánya volt, akiknek az eltartásáért, de főként a későbbi kistafírozásáért, nagyon sokat kellett fáradniuk. Kijártak a földekre kapálni, a mezőre kaszálni, amellett művelték a saját konyhakertjüket, lábasjószágot tartottak az istállóban, na meg baromfit is jócskán, a ház körül.
Amikor már tudott volt, hogy a három idősebb lány hamarosan kiröpül a házból, vagyis  férjhez mennek, az öregember további pénzkereset után nézett. Kitalálta, hogy háncsszatyrokat fog fonni, legénykorában már csinált ilyesmit, és azzal hoz még pár garast a házhoz. Gyönyörű szatyrokat készített, öröm volt rájuk nézni! Festett háncsból művészi mintákat font a szatyrok oldalára, mindenféle mezei szépséget, pipacsot, búzavirágot, aranykalászt, rózsaszínű bükkönyt, nagy, fehér margarétát. Vitték a falubeliek a szatyrokat, mint a cukrot, de még a városi népek is megvették, ha eladásra kínálta azokat egy-egy nagypiaci napon.
Amikor a három nagyobb lány, férjes asszonyként elhagyta a szülői házat, mindegyik kapott egy szépen díszített, nagy szatyrot, tele gyümölccsel, zöldséggel, kopasztott tyúkkal, libával, friss tojással, tejföllel megpakoltan. Apjuk azzal a kívánsággal bocsátotta őket útjukra, hogy „a szatyrokból sose fogyjon ki a sok jó”.
A lányok ezt persze úgy értették, hogy gyakran hazajártak, hozták az üres szatyrokat, és a szülői háznál megtöltötték azokat minden „földi jóval”.
Aztán egy idő múlva, úgy a szatyrok, mind a lányok, elmaradtak. Családjukkal messze költöztek, az ország más-más részeibe, s már haláleset is történt a rokonságban. Mikorra a legkisebb lány is elhagyta a szülői házat, már az öregember sem élt.
Az asszony egyedül maradt. A legkisebb lányát szerette tán a legjobban, hiszen az lakott velük a legtovább, s nagyon bízott abban, hogy ő gyakran látogatja majd magányban élő öreg szülőjét. Ez a lánya még nem is volt férjnél, csak a munkája miatt költözött be a városba.
Telt, múlt az idő, de a lány csak nem jelentkezett. A falubeliekkel többször üzent haza, hogy jól megy a sora, de sokat dolgozik, ezért nem ér rá látogatni az anyját. A címét se tudatta. Az asszony lassan beletörődött, hogy teljesen magára maradt. Már nem járt ki a földekre kapálni, de még ugyanolyan gonddal művelte kis konyhakertjét, mint korábban, és bár tehenet, disznót nem tartott, pár csirke kapirgált azért az udvaron. Valahogy megélt.
Eltelt jó másfél év, amikor váratlanul betoppant a legkisebb lány. És láss csodát, ő színültig teletömve hozta haza a háncsszatyrot! Nem hiába ő volt az anyja kedvence, ki is tett magáért. Első ízben érkezett haza nem üresen, hanem teli hassal a nagy szatyor.
Volt ám öröm! Az öregasszony alig bírt magával. Sürgött-forgott, azt sem tudta, mivel kényeztesse a drága vendéget. Ígérte, hogy a féltve őrzött szemeskávéból azonnal készít egy jó feketét, de elvárja, hogy ott is ebédeljen. Szaladgál még néhány szaftos csibefalat az udvaron.
A lány zavartan viselkedett, ami betudható volt annak is, rég nem látták egymást, s ebben ő volt a ludas. De a széken is csak izgett-mozgott, folyton a nagy szatyor felé lesett. Előbb-utóbb az anyjának is feltűnt. Talán valami ajándékot tartogat a számára? Hát akkor vegye már elő!
Ekkor a szatyorban valami mozogni kezdett, majd nyüszögő hang hallatszott. Az asszony nem bírta tovább. Odaugrott, és lekapta a szatyor tetejéről a ritkaszövésű, fehér kendőt. Egy ébredező, ásítozó, pufók csecsemő nézett vissza rá. Csak bámulta meredten, szemét fogva tartotta a rózsás gyermekarc, és amikor annak foghíjas szája mosolyra húzódott, önkéntelenül ő is elmosolyodott.
A lánya közben már egy ideje magyarázott valamit, vagy tán szabadkozott, nem értette, hogy mit mond, nem is igazán hallotta. Végre megértette. A lányának volt valakije a városban, aki először fűt-fát, házasságot ígért, majd mire a gyermek megérkezett, már el is hagyta, azóta se látta. Most megint van körülötte egy férfi, megbízható, jól szituált, külföldre akar menni dolgozni, őt is magával vinné, de persze, gyerek nélkül. A gyerek nem kell, a gyerek akadály.
Talán később, majd meglátja, talán a férfi is elfogadja egyszer, de most még nem, semmiképpen. Kérte az anyját, hogy hadd maradjon a kicsi, csak egy darabig, amíg minden elrendeződik. A pénzt persze küldeni fogja a megélhetésükre, ezt bizton ígéri, higgyen neki, segítsen rajta.
Mit tehetett volna? Mire igazából felfogta, mi történt, a lánya már el is ment. Még a kávéját se itta meg.
Kicsi lányom - mondta. Én egyetlen, legkisebb lányom. Kicsi lelkecském. Hát itt maradtunk mi ketten, egymásnak. Fát rakott a tűzre, hogy bemelegedjen a konyha, s a letarolt asztalra a sifonérból elővett tiszta, lenvászon törölközőt terített. Még az ő kelengyéjéből valót. Tisztát, hófehéret.
A baba egyre nyűgösebb lett, tudta, tisztába kell tennie. Talán éhes is. A nagy szatyorból babaholmik kerültek elő, meg iratok. Azokba bele sem nézett. Mit akarjon tudni. Amit tudnia kell, azt már úgyis tudja. Itt van egy kisleány, és az ő gondjaira van bízva. Talán örökre. Ahogy bontogatta a kis ruhákat, egyre csak becézte. Kicsi tündérkém, galambocskám, de jó is, hogy itt vagy! Olyan régen nem volt már kisleány ebben a házban! Csak egy pillanatra 
merült fel benne a kétely, hogy képes-e ő még, túl az ötvenen, egy csecsemőt ellátni, kisgyereket nevelni?! Egyedül… Megoldom, meg kell lennie. Ő lesz az ötödik leányom - gondolta.
Aztán már csak a kicsire koncentrált. Amint előbukkant a csöppnyi ruhátlan gyermektest, hirtelen langyos vízpermet érte szorgoskodó kézfejét. A megdöbbenéstől hangosan felkiáltott: Hiszen ez fiú! A becézgetés abbamaradt, mert csak nem szólíthat egy kislegényt tündérkémnek. A lelkecském még csak elmegy, végtére is lelke mindenkinek van. Vajon volt-e a te anyádnak is, hogy képes volt téged itt hagyni, eldobni magától?! 
Most már kíváncsi volt az iratokra is. Az rendjén van, hogy a vezetékneve Köszörűs, hiszen ez az ő családnevük, a kicsit nem vette a nevére az apja. Az tán nem is tudja, hogy fia született. Na, de a keresztneve. És ekkor érte a második meglepetés: Mátyás, Mátyásnak hívják! Épp úgy, mint az öregemet! Még egy Köszörűs Mátyás a családban. Újra van családfő!
Ezután már simán ment minden. Az öregasszony többet dolgozott, de ellátta a kicsit is. Az volt az ő szabadsága, pihenése, kikapcsolódása. Volt kivel foglalkoznia, újra volt valakije.
Eleinte a lánya még küldte a megígért pénzt, kisebb-nagyobb összegeket, valami flancos, külföldi címről, de azután elmaradtak ezek a küldemények. Ekkor eszébe jutott, hogy talán próbálkoznia kellene a háncsszatyor készítéssel, de nem érzett magában elég készséget, elég ügyességet hozzá. Így kitalálta, felajánlkozik, hogy rendszeresen takarítja az iskolát, tisztán és rendben tartja a tantermeket, de még a tanító házában is vállal takarítást, szerény fizetségért.
Valahogy megéltek. A tipegő Matyi még két kézzel cipelte az öreg sparhelthoz az egyszem tűzrevaló fahasábot, a kisdiák Mátyáska azonban már összeszedte az eltojt tyúkok tojásait, a fák lehullott gyümölcsét, etette a csirkéket, ellátta a kutyát, macskát, söpörte az udvart, leverte a fáról a diót, és kézre volt minden házimunkánál.
Mátyás már bejárt a városba, mert ott tanult tovább, otthon azonban, és ehhez ragaszkodott, kizárólag ő hasíthatta a tűzrevalót, ő ásta fel a kertet, kapálta a krumplit, húzta a vizet a kútból. El is kellett a segítség, hiszen a mama már hetven felé járt.
A fiú anyjáról vagy tíz éve nem volt semmi hírük. Már nem is hiányzott. Kezdték elfelejteni. Jól megvoltak ők így, ketten. Iskoláit elvégezvén, Mátyás a városban kapott állást. Jó állást. Aztán került mellé egy kislány is, akit nemsokára menyasszonyaként emlegetett. Be akart költözni a városba, családot alapítani.  Az öregasszony nem akadályozhatta, de nem is tette volna. Szerette annyira, hogy jót akarjon neki.
Amikor Mátyás legutolsó holmiját is összepakolta, hogy a városi lakásba vigye, a mama a kezébe nyomta a nagy, pipacsos háncsszatyrot. Tele volt az mindenfélével, ami még a ház körül fellelhető volt. Gyümölcs, zöldféle, tojás, pucolt kacsa, tejföl… amint az szokás volt mindig, amikor egy ifjú embert a szülői házból útjára bocsátottak. A fiú egészen meghatódott. Mama, én jövök majd gyakran, nem hagylak magadra - ígérte. A mama csak rábólintott: jól van, édes fiam.
Mátyás azt ígérte, legkésőbb egy hónap múlva meglátogatja. A mama hitte is, meg nem is. Nehezen várta, hogy leteljen a hónap. A fiú ugyan üzengetett közben, hogy jól van, szépül a lakásuk, az új állásban is megállja a helyét, minden kedvezően alakul, de sok a munka, még nem jöhet.
Aztán letelt a hónap. Épp vasárnap volt, amikor Burkus jelezte, hogy a kapun benyitott valaki. Ismerős lehetett, mert örömteli volt a nyüszítés, nem mérges, haragos ugatás fogadta a hívatlan látogatót. Ugye már nem is vártál, mama? - bukkant fel a konyhaajtóban a kedves fej, majd mellette egy másik, egy szelíd, szőketincsű leányarc.
Megjöttünk. A belépők két fülénél fogva, együtt cipelték az ismerős, nagy háncsszatyrot. Tele volt. A fiatalok, a kölcsönös üdvözlés és bemutatkozás után, leültek az asztal mellé. Valahogy mind a ketten, olyan elfogódottak voltak. Az öregasszony ámulatból örömbe esett, majd 
sürögni-forogni kezdett a kedves vendégek körül. Azt azonban a nagy kapkodás közben is észrevette - nem volt még annyira öreg, hogy ne legyen szemfüles -, amint a fiatalok gyakran a szatyor felé pislogtak. A szívébe egyszeriben rémület költözött. Ugye nem, ne add istenem! Én már végtelenül öreg vagyok, én már nem tudok több gyermeket felnevelni!
A szatyorból ekkor nyüszögés hallatszott, majd nagyot rándulva, felborult. Mátyás rémülten kapott utána, le is szakította az egyik öreg fület, mégsem tudta megakadályozni, hogy a szatyor tartalma ki ne boruljon. Ki is borult, el is szaladt, egyenesen be a sparhelt alá, és onnan kiabálta világgá, hogy: uí, uí,….A szatyorból azután  óriási piros, városi alma, narancs gurult még ki, és egy cukrászsüteményes doboz is majdnem szétesett, de ezt még idejében meg tudták akadályozni. Az ijedelmet nevetés váltotta fel. Hát az ajándékunknak sikerült lelepleznie magát - mondta Mátyás. Még soká lesz karácsony, addig a mama felnevelheti ezt a neveletlen kis jószágot, legalább lesz lakója a disznóólnak. Majd segítünk levágni, de ez a malac csakis egyedül a mamáé, hogy jövőre több hús legyen a háznál, és a rántottába is jusson  házisonka.
A kis közjáték után, csak eddegéltek, beszélgettek. A szatyor végleg a háznál maradt, mert a szakadt fület nem tudták megcsináltatni. Először a kamrába, majd a megüresedett istállóba került, a többi hasznavehetetlen, de kedves emléket idéző holmi közé.
Csupán egy szatyor maradt meg a múltból, az az egyetlen egy, amelyik két ízben is valami igazán „jót” hozott a házhoz…
A mese első hallásra is nagyon tetszett, de igazán csak később értettem meg, hogy annak főszereplői dédszüleim, mellékszereplői pedig a ritkán látott Köszörűs nagynénik, kisfiú apám, angyalarcú anyám, és csak hallomásból ismert nagyanyám voltak.
A félfülű háncsszatyor, a dédi halála óta, városi lakásunk kamrájában áll. Néha leporolom, néha azonban csak a pillantásommal simogatom végig, az is jólesik.

2. helyezett Kövesi Péter
Kövesi Péter: Rózsika
Rózsika már tíz esztendeje a komódon lakott, horgolt csipketerítővel letakarva, csak az étkezések idejére jött le az asztalhoz, hogy elfoglalja megszokott helyét, Bálinttal szemben. 
Az asszony végakarata volt, hogy hamvasszák el. Őt ne tegyék a sötét földbe, hogy a kukacok és bogarak megegyék, hanem legyen csak otthon, ahol addig is élt – és hogy szemmel tudja tartani – minő képzavar egy maréknyi hamuról -, az ő hites urát, csakúgy, mint földi életében.
Bálinttal egy faluban nőttek fel. Aztán a fiú a városba ment, de csak hogy kitanulja a rádiószerelő mesterséget – rossz nyelvek szerint, mert kulákivadékként húsz holdat örökölt a szüleitől, de büdös volt neki a paraszti munka, ebben a rendszerben meg senkinek se lehetett cselédje, napszámosa. A föld a téeszé lett, de nem bánta. Kis műhelyében rádiókat, lámpákat, villanyvasalót, később kávéfőzőt, mosógépet javított, egyedüli hozzáértőként a faluban. A legjobban azt imádta, amikor egy behozott, elnémult készülékben megszólalt a Kossuth, Petőfi rádió szignálja. A néprádión csak ez a két adó volt, és a helybeliek mágikus tisztelettel nézték, ahogy bűvészkedik az elektroncsövekkel, tekercsekkel, ellenállásokkal, recsegős potméterekkel. Később jöttek a világvevők, amiken már Amerika Hangja is bejött, és át is tudta alakítani a masinákat úgy, hogy a Szabad Európát is hallani lehessen. 
Rózsikával – hol is lehetett volna másutt – a bálban ismerkedtek meg, aratáskor. A lány szakasztott olyan volt, mint Törőcsik Mari a Körhintában, annyi különbséggel, hogy ő megszerette Bálintot, a kulákfiút, még csak a leendő após, a szintén elég tehetős gazda „Főd a főddel házasodik” mondására sem volt szükség, hogy egybekeljenek. Persze, a falusiak meséltek mindenfélét, hogy sokat próbált már az a Rózsika, Bálinthoz is csak azért ment hozzá, mert neki volt a legnagyobb a „tehetsége”. Való igaz, a fiatal rádiószerelőnek tényleg nem volt miért szégyenkeznie, de ezen adottságát sohasem használta ki úgy, ahogy a legtöbb legény tette volna. Rózsika is karcsú derekú, de igencsak mellyes menyecskévé cseperedett, nem volt a faluban senki, suttyó gyerektől megözvegyült vénemberig, aki ne szerette volna megcsöcsörészni. 
 
Ám Rózsikáék földje is szövetkezeti tulajdon lett, ő pedig ápolónőnek tanult, és a körzeti orvos asszisztense lett. Nosza, a közbeszéd össze is hozta nyomban a fiatal Sólyom doktor úrral. Bálintot ez a legkevésbé sem érdekelte. Szép felesége volt, szerette, jól főzött, mosott rá, az ágyban sem lehetett panasza, ügyesen hányta-vetette a farát, hogy arrafelé mondták. Egyébként meg a rádiócsövek, a rádió-és hangfrekvenciák, hullámhosszok mindig is sokkal jobban érdekelték, mint a nőj bájak. Amint tehette, épített magának egy adó-vevő készüléket, a kertben hat méter magas antennát állított fel a szomszédok ámulatára, megszerezte a szükséges engedélyt, és belépett a rádióamatőrök szövetségébe. Tudják, ők azok, akik éjszakákon át ülnek fejhallgatóval a fejükön a készülék előtt, hallgatják az éterből jövő tá-titi-tá-tá jelek prüttyögését, és boldogok, ha egy tengerentúli hívást el tudnak csípni valami hasonszőrű morze-bolondtól. Hogy ilyenkor Rózsikának egyedül kellett aludnia, férfikarok ölelése nélkül, talán eszébe sem jutott.
Valahogy mégiscsak sikerült két gyermeket összehozniuk, akik már középiskolás koruktól a városban éltek, legfeljebb hétvégeken jártak haza. Rózsika biológus, Bálint, apja nyomdokait követve elektromérnök lett, mindketten sikeres szakemberek, akik már a rendszerváltozás előtt külföldön dolgozhattak, és ott is mentek férjhez.
Az idő lassan a szülők fölött is eljárt. A csöves rádiók után jöttek a tranzisztorosok, Bálint ebbe még beletanult, de amikor megjelentek az integrált áramkörök, azok a százlábúakra hajazó kis nyolc, tizenkét, tizenhat lábú bakelit mütyürkék, amelyek belsejében akár több ezernyi tranzisztor, miegyéb is elbújt, na, azokhoz már hozzá se tudott szagolni, és kedve sem volt megtanulni. El kellett küldeni a kuncsaftokat, vigyék a masinákat a városi szervizbe. Egyre jobban befelé fordult, és néha már maga sem tudta, miért lomol mégis naphosszat a kis műhelyben. Lassan már csak az adóvevő, az éterből jövő rádiójelek jelentették a kapcsolatot a világgal. Magának sem vallotta be, hogy talán Rózsika is oka lehet ennek. A hajdani menyecske jócskán megterebélyesedett, a férfiszemek sem simogatták, vetkőztették, mint annak előtte, és az új doktor sem hozott virágot, bonbont a névnapjára. Otthon is egyre zsémbesebb lett, szidta Bálintot, hogy miért nem tudja a színes tévét megjavítani, miért nem eszi meg az ételt, miért hagyja szanaszét a szennyest, meg hogy miért hagyta, hogy a gyerekek külföldre menjenek, és őt okolta azért is, hogy olyan ritkán látják őket. Miért, miért, miért nem, ez volt a mindennapi műsor. Ő meg csak hallgatta, csendben, tudta, úgyis hiába szólna.
Egy ilyen veszekedés közben kapta az asszony a sztrókot, - gutaütést, ahogy a faluban nevezték. A beszéde elakadt, a szeme az égnek fordult, kilógó nyelvvel vágódott végig, hangos koppanással a kockás konyhakövön. Hetvenöt éves volt, Bálint meg nyolcvanegy. A kórházból már haza se tudta hozni, pedig felkészítették az öreget, hogy egy béna, beszélni se tudó embert kell majd ápolnia, amihez majd az önkormányzattól kérhet gondozónőt heti pár órában. 
A temetésen ott voltak a gyerekek, Rose és Valentin – már így hívták őket, párjukkal együtt, gyerekestől, az unokáival, akik alig néhányszor látták a nagyszüleiket, és magyarul sem tudtak pár szónál többet. Aztán két-három nap múlva haza is repültek.
Bálint, felesége akarata szerint hazavitte a herendi porcelánból készült urnát – az asszony imádta volna a herendit, vázát, étkészletet, csak éppen nem telt rá – és a komód tetejére tette a konyhában. Legalább ez legyen olyan, amilyet szeretett volna. Takarosan leterítette a horgolt terítővel. Aztán csak ténfergett az üres házban, a hirtelen rá szakadt csendben. Bement a műhelybe, bedugta a forrasztópákát, de semmi nem jutott eszébe, mit kéne csinálnia vele. Bekapcsolta a tévét, de csakhamar ki is nyomta, semmi érdekes nem volt benne. Átment a kocsmába – addig sem fordult meg ott sűrűn, szinte senkit sem ismert a törzsvendégek közül - de két féldeci után az a hely se fogta. Hazament, mert vacsora ideje volt – akkor eszmélt rá, hogy a reggeli meg az ebéd is kimaradt, nem volt, aki elé tegye a viaszosvászon terítőre. Kitette a pörköltös lábast az asztal közepére, ahogy az asszony szokta, leült, és belé hasított, hogy milyen üres a szemközti szék. Levette hát az urnát a komódról, és magával szemben, az asszony tányérja mellé tette. Aztán beszélt hozzá, mint annak idején, semmiségekről, ami éppen eszébe jutott. Fontos dolgok amúgy sem estek már velük. 
Kenyérrel ette a hideg pörköltöt, megtörölte a száját, és visszatette Rózsikát a komód tetejére. Aztán ugyanígy, minden étkezésnél. Szerencsére meg tudott főzni pár dolgot – úgy főzött, mintha kettejüknek kellett volna, aztán ette napokig, hidegen. És, ahogy lenni szokott, visszagondolt közös életük legszebb éveire. 
Ahogy ott forgatta a bálban, mintha csak a filmben lettek volna. A lány kibomló hajára, babos blúzára, ami azért sejteni engedte formás melleit, a kacagására, de még az első táncnótákra is emlékezett, ahogy a cigányok húzták: „Nem vagyok én senkinek sem adósa, adósa”, „A faluban nincsen kislány, csak kettő”... Aztán, ahogy hazavitte, Rózsika levetkőzött neki, pedig még nem is voltak összeházasodva, ő pedig nem tudott betelni a fiatal test látványával, ölelésével… A leányok Rózsikára, a legények rája irigykedtek. Aztán az esküvő, a lagzi, ahol a fél falu ott volt… Ahogy a kis házat, a műhelyt berendezték, megszülettek, cseperedtek a gyerekek… Boldog fiatalkor…
Aztán, idő múltával a képek lassan szürkülni kezdtek. Hétköznapok… A sok munka a háború előtti, rissz-rossz rádiókkal, az éjszakák az adóvevő mellett, a morzejelek pittyegését keresve. Egyre kevesebb időt töltött a hitvesi ágyban. Az járta, Rózsika a fiatal doktorral… Meg hogy azért kell neki az orvosi rendelő, hogy szemügyre vehesse, melyik férfinak mekkora lehet, hogy aztán magára húzhassa őket. Pletykák, ki tudja, ki a gyerekek apja. Ő meg csak a morze-billenyűt nyomogatja, az asszony helyett… 
Orvoshoz akkor került, amikor már alig evett, tíz kilót fogyott, és csaknem kilyukadt a gyomra. Gyerekeit, azt sem tudta, mikor látta utoljára. Kapott gyógyszert, és a szociális osztály kirendelt mellé egy gondozót. A főiskolát végzett kislányt Kittinek hívták, de Bálint csak Katinak szólította, nem jött a nyelvére az újmódi név. Kitti nehezen értette meg, miért kell mindig az asztalra tenni az urnát, de ez volt a feladata, hát megtette. Igaz, kicsit szeleburdi volt, néha levert egy csészét, felborított valamit, de az öreg semmit sem vett zokon. Aztán az adóvevő is elromlott. Meg tudta volna javítani, lett volna még hozzá alkatrész a régi lomok között, de úgy hagyta. A fejhallgatót és a morze-billentyűt is belepte a por.
Amikor a lány nem volt ott, továbbra is hangosan beszélt az urnához. De egyre kevésbé a régi, szerelmes hangon, szavai keserűségről, megbántottságról, mellőzöttségről szóltak. Már nem a régi, csinos lányt, fiatalasszonyt látta az asztal túloldalán, hanem élete – egy valahol elhibázott élet - egyre zsémbesebb párját. Amilyenné vált öregkorára. Sőt, még olyanabbnak. Évtizedek összesűrűsödött haragja áradt a hamvveder felé. Aztán egyszer csak döntő elhatározásra jutott. Meg kell szabadulnia Rózsikától, végérvényesen. Persze, régebben, még az asszony halála előtt is megfordult a fejében ilyesmi, de végig sem merte gondolni. Aztán a halál, a nagy rendező úgyis átírta kettejük drámáját. Most itt volt Rózsika, egy marék hamu, magatehetetlenül, egy porcelán edényben. Ő pedig rakosgatta itt polcra fel, polcról le, mintha még mindig a halott parancsát kellene követnie. Nagyot sóhajtott, felállt, levette az urnát a komód tetejéről. Izmaiban hajdani erejét, ruganyosságát érezte.  
Kilépett az udvarra, nagyot szívott a friss levegőből. Első lépései a kerti árnyékszék felé vitték volna, de félúton megállt. Azért mégsem ezt érdemli szegény! Kivette hát a kamrából az ásót, és a kerítés melletti orgonabokrokhoz ment. Itt jó lesz - gondolta, és takaros gödröt ásott, vagy fél méter mélyet. Először beleeresztette az urnát, majd ki is vette. Nem jó. Oszoljon csak szét a földben. Egyék csak meg a bogarak, ha kell nekik – tette hozzá kajánul magában. Levette az edény fedelét – tíz évig nem volt bátorsága ezt a mozdulatot megtenni, szembenézni azzal, ami benne van – és beleborította a tartalmát a gödörbe. Azaz beleborította volna – de az edényben nem volt semmi! Talán a temetkezésiek hibáztak még annak idején, vagy Kitti borította ki, és lusta volt a hamut a padlóról felseperni, gondolván, az öreg úgysem fog belenézni – ami így is volt mindeddig –, a lényeg, hogy az urna teljesen üres volt. 
Bálint egy darabig mereven állt, bámulta azt a semmit, amit tíz éve őrizgetett, ami tíz éve mindennapjainak része, mondhatni ura volt, mint az asszony annak idején – aztán nevetni kezdett. Kacagott, hahotázott, szívből, teli torokból gurgulázva, szinte fulladásig. Körülötte az orgonabokrok virágba borultak, az égen fecskék cikáztak csivitelve, és a friss tavaszi szél édes, élettel teli illatokat hozott. Május volt.

3. helyezett Györkey László
Györkey László: Lackó
 
  Tombolt a nyár. A külvárosi csendes kis utca néptelen volt, csak néha enyhítette a meleget egy kóbor szellő, amint végigsuhant az álmodó házak között. Az utca porából apró kis tölcsérek fakadtak, ide oda táncoltak, majd szétfoszlottak a parázsló napsütésben. 
  Az árokpart virágain egy hatalmas acélkék dongó legelészett, és dühös búgással vágódott az azúrkék ég felé, amint egy apró kéz feléje kapott.
  A fiú, aki már jó ideje hasalt az árok fenekén, hunyorogva nézett utána. Úgy tízenkét év körüli lehetett, barnára sült arcáról csak úgy sütött a harsogó egészség. Minden ruházata egy kopott kis gatyából állt. Térdein még látszottak a tegnapi fáramászás, majd a viharos menekülés nyomai, mert az öreg Málcsi néni nagyon féltette a barackját és ennek a féltésnek időnként a seprűnyéllel is határozott nyomatékot adott.
  A kislány, aki a fiú mellett térdelt, csalódottan nézett a dongó után. Hosszú fekete haján táncolt a fény és apró kis ingében úgy nézett ki, mint egy különös pillangó. Talán egy évvel fiatalabb lehetett a fiúnál és itt töltötte a nyarat a nagynénjénél, aki az utca végén lakott egy roskatag öreg házban.
 - Ne búsulj, majd jön másik... - mondta a fiú, és kényelmesen hanyattdőlt az árok meleg fenekén.
 - Pedig milyen szép volt - sóhajtott a kislány, és megrázta a fejét, hogy a kékesfekete hajzuhatag villámló körívet írt le a feje körül, - de már nem kell!
  A fiú alulról felfelé nézte a kislányt. Furcsák ezek a lányok. Soha nem tudják mit is akarnak igazán. Az előbb még könyörgött a dongóért, most meg... Legyintett:
 - Akkor mit fogjak?
 - Semmit! Úgyis mire hazaviszem megszárad és édesanyám kidobja. Hanem tudod mit? Inkább játsszunk valamit!
  A fiú elgondolkodott. Vajon mit szoktak játszani a lányok? Eddig csak fiú barátja volt, és csak fiús játékokat ismert. Például mindent odaadott volna egy igazi bőrfociért. De a barátai most valahol nyaralnak csak ő van itthon egyedül, ráadásul egy lánnyal... Megadóan legyintett. Mindegy...
  Felült. Feje egyvonalba került a kislány fejével, és észrevette, hogy a lány merően nézi. Belenézett a hatalmas zöld szemekbe és megszédült. Fura idegesség fogta el, szája kiszáradt. Akkor érzett ilyet, amikor az iskolában a tanító úr váratlanul kihívta felelni.
    A kislány megérezte a fiú zavarát és elfordult.
 - Te mit szoktál játszani a barátaiddal? - kérdezte, és valahonnan alulról nézett vissza a fiúra.
 - Háát... sokmindent - nyelt nagyot a fiú - És ti? Szóval... a lányok...
 - Hát babázunk, meg apást anyást játszunk, meg orvosost, meg... meg... vagyis ilyeneket. 
   A kislány felélénkült és ellentmondást nemtűrő hangon kijelentette:
 - Orvosost fogunk játszani!
 -  Ha akarod,... - A fiú olyan képet vágott, mintha tényleg egy igazi orvos várószobájában ülne.
 - Persze! Én leszek az orvos, te a beteg, aztán majd cserélünk. Feküdj le, meg foglak vizsgálni!
  A fiúnak nem nagyon tetszett a betegszerep. mert amióta a manduláját kivették, utálta még az orvosságszagot is, de a kislány már sürgött forgott, füvet tépett a feje alá, - a betegnek kényelmesen kell feküdnie, - injekciós tűt tört az akácfáról, aztán óvatosan lefektette, és megkezdődött a vizsgálat.
  Gyorsan megállapította, hogy a fiúnak mumpsza, szamárköhögése és tüdőgyulladása van, továbbá kehes! - Ezt az öreg Málcsi nénitől hallotta, aki a minap igen emelt hangnemben "vén kehes kecske" címmel illette hites urát. 
  A vizsgálat első részét még csak tűrte a fiú, amikor a fejét nyakát fülét vizsgálta a doktor néni. Amikor azonban a szívét meg a hasát kellett meghallgatni, olyan nevetés fogta el, hogy alig bírta abbahagyni.
 - Csiklandós vagyok!! - kapkodott levegő után, és lehemperedett a fűágyról.
  A kislány vele nevetett, és apró éles egérfogai csak úgy villogtak a napfényben. 
  Lihegve dőltek hanyatt, és lassan kifogyott a nevetés. 
  Az égen apró felhőpamacsok születtek, majd foszlottak szét, és a fiú elcsodálkozott. Még sohasem figyelte a felhőket, és most ámultan nézte a habfehér gomolygást.
 - Nézd! Az ott a béresék tehene - mutatott a kislány egy jól megtermett gomolygó felhőre.
 - Az meg a kutyátok - nevetett a fiú.
 - Az meg te vagy - ült fel hirtelen a kislány és oldalról nézett a fiúra.
 - Hol vagyok? - kérdezte a fiú, és mikor észrevette, hogy becsapták, hirtelen a lány felé fordult és morcosan összehúzta a szemöldökét: - Ha most fiú lennél... 
 A mondat ott vibrált a levegőben, és a kislány hatalmas szemeket meresztett:
 - Akkor mi lenne?
    A fiú elfordult:
 - Akkor... akkor...
 - Megvernél?!!
   A fiú hallgatott.  A kislány szorosan mellé térdelt, megfogta a fiú fejét, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen:
 - Szeretnélek kiengesztelni... Naa... Lackó...
  A fiú felkapta a fejét. Így még soha senki nem szólította. A név, a saját neve idegenül hangzott, - de ahogy mondta...
  És ismét belenézett az óriási zöld szemekbe, de most közelről, nagyon közelről. A kislány arcán azonban őszinte megbánás tükröződött:
   Kérlelni kezdte a fiút:
- Kiengesztellek jó? Naa... jó? Akkor csukd be a szemed!
  A fiú, aki eddig még apjától is csak vonakodva fogadta el az utasításokat, - megbabonázva behunyta a szemét.
   És ami akkor egyetlen pillanat alatt történt, annak emléke egész életében elkísérte.
  Ajkán, mint a nesztelen suhanással virágra szálló pillangó, egy puha nedves érintést érzett egy röpke pillanatra.
  Lassan nyitotta ki a szemét, és érezte hogy lángvörös lesz. A kislány lehajtott fejjel előtte térdelt, és az ében hajzuhatag elfedte arcát. Egyikük sem szólt.
   A kocsiúton egy szekér zörgött el, kócos, izzadt lovacska húzta. A bakon egy kapatos atyafi ült, fejhangon dalolt valami régi kocsisnótát az öreg betyárról, meg a ráncos gatyakorcról. A kerekek nyomán porszemek szikráztak a levegőben, majd tűntek el nyomtalan.
  A fiú ránézett a kislányra, és megdöbbenve látta, hogy rázkódik a válla. Lassan, tétovázva nyújtotta ki a kezét, és megérintette a lány haját:
 - Ne sírj... már nem haragszom... naa...
   A kislány felnézett, nedves arcocskája ragyogott a napfényben, és mosolygott:
 - Tudom... már régen tudom...
   A fiú semmit sem értett az egészből. Égő arccal elmerülten rágcsált egy fűszálat, és életében először nem tudta, hogy mit tegyen.
  Körülöttük tombolt a nyár és a két gyerek egymás kezét fogva tanácstalanul nézte a határtalan kékséget mintegy választ várva egy kimondatlan, vagy kimondhatatlan kérdésre.
  Aztán sokáig ültek szótlanul, végül a csendet a kislány törte meg lassan, felnőttesen formálva a szavakat:
 - Azt hiszem... én... nem akarok felnőtt lenni...
  A fiú nem szólt semmit, s a mondat néhány pillanatig még ott reszketett a levegőben, majd átsuhant az árokpart vadvirágai felett, és csak lassan foszlott szét, mint a nyári ég felhőpamacsai.

Közönségdíjas Beslin László
Beslin László: Galeri
 
Kiszolgált sorállományú katonaság után, 1962. tavaszán visszatértem gyermekkorom szeretett városába. A belváros szíve a Kossuth tér. A teret paloták sora határolja, ebből kiemelkedik a Fekete Sas Szálloda és étterem, a Magyar Nemzeti Bank épülete, a szemközti oldalon a tornyos közigazgatás épülete, a Városháza. A külső kerületekben a mezőgazdasági kisvárosra jellemző parasztházak sokasága épült, a hozzá tartozó kertekkel, gazdasági épületekkel. A belváros utcáiban a bérházszerű társasházak jelzik a modernizálási törekvéseket. 
    A közbeszéd szerint a csendes, békés településen a hétvégi rendbontások zavarták a lakók nyugalmát. Verekedések, kisebb betörések nyugtalanították a városi emberek biztonságérzetét. A hét első munkanapjain beszédtémaként egy-egy ilyen esemény hírei kerültek az első helyre. Az aggódó anyukák többsége az ablakokban állva, könyökölve várta haza gyermekét, remélve azt, hogy egészségesen viszontláthatja őt az éjszakai szórakozások után.
    A hatvanas évek első felében, a Susán városrészben garázdálkodott egy fiatalokból álló banda. A bandafőnök egy magas, erős testalkatú, gátlástalan izompacsirta volt. Többen gyanították, hogy ő és társaik állhatnak a betöréses lopások, verekedések, késelések hátterében. Különböző pszichikai és fizikai erőszaktól sem riadtak vissza a cél érdekében, hogy másik kerületből, (tabáni, tarjáni, csúcsi, stb.) hogy az ide csábult udvarlókat elüldözzék.  
   Mielőtt besoroztak katonának, különböző szórakozóhelyeken gyakran találkoztam Évával, egy Susáni lánnyal. Jó táncos volt. Barátság alakult ki közöttünk, de szerelem nem. Miután leszereltem ismét összetalálkoztunk. Meghívtam egy kávéra a Tisza étterembe, amely egy táncos, zenés szórakozóhely volt.  Az elmúlt két év eseményeit tárgyaltuk ki, táncoltunk, kávéztunk. Gyorsan telt az idő. Az órájára nézett. 
- Most már mennem kell, bocs – mondta.  Éjfélig kaptam kimaradást. A szüleim nyugtalankodni fognak, ha nem érek haza a megbeszélt időben.
- Hazakísérlek - ajánlottam. - Egyedül ne baktass a sötét éjszakában.
- Nem, szó sem lehet róla! – tiltakozott. Nem lesz semmi baj. Egy férfi sokkal nagyobb veszélynek van kitéve, mint egy nő, - győzködött. 
Félreértettem a tiltakozását. 
- El vagy kötelezve másnak, megmondhattad volna, hiszen tudod, hogy csak barátok vagyunk. Őszinte lehetsz hozzám. Nem vagyok még képben, csak néhány napja szereltem le. 
- Nem! Erről szó sincs. Nincs udvarlóm. Csak féltelek.
- Attól félsz, hogy beléd szeretek? – kérdeztem.
- Ezt nem merem remélni sem. Másról van szó, majd egyszer elmesélem. Na, egy jó éjt puszi, már itt sem vagyok – mondta, és a maga részéről lezártnak tekintette ezt a témát.
- A jó éjt puszival még ráérünk – mondtam sokat sejtetően.  A ruhatárból kivettem mindkettőnk kabátját. Kimentünk az utcára, ott ráadtam a kabátját és elindultunk ráérősen, sétálva. 
Az áprilisi lágy szellő simogatta az éjszakai csendet. A tavasz hírnökei, a faágak között megbújó énekesmadarak megrebbentek az alattuk elsétáló fiatal pár láttán. Az éjszakai halványszürkébe öltözött tájat a hold sárgás fénykévéje világította be. Ezt az idilli képet csak egy-egy bárányfelhő szakította meg, amikor lopakodva elúszott a holdat eltakarva. Az utca erőtlen fényű lámpái unatkoztak az éjszakában, szentjánosbogarakra emlékeztettek. Gyengén világították meg az alattuk elnyúló utcákat. Megtört fényük a fák lombjain árnyékot vetetett a járdára. Mintegy húszpercnyi gyaloglás után a Susáni templom épülete tornyosult előttünk. Innen kellett bekanyarodni a Nyár utca felé. Éva fokozódó nyugtalansága jelezte, hogy hamarosan a házukhoz érünk. Szemmel láthatóan rossz előérzete volt. 
Tekintete kutatott az utca homályában, majd hátranézett. Éreztem, hogy megremegett a tenyeremben lévő keze.
- Ne gyere tovább – hangja könyörögő volt, a holdfényben megcsillanó szeme aggodalommal volt tele. 
- Nincs mitől félnünk, menjünk nyugodtan - próbáltam aggodalmát eloszlatni. Az éjszaka csendes, semmi mozgás.
- Hát, jó – mondta megadóan.  Az utca közepe táján megállt egy fából készült kerítés előtt.
- Itt lakunk. Ugye megbeszéltük. Egy jó éjt puszi. Én megyek aludni, te, pedig siess haza. Holnap keressük egymást. Majd elmesélem, mit álmodtam e szép este után.
- Rendben van. Te most randit adtál nekem? kérdeztem hitetlenkedve.
- Azt mondtad, hogy barátok vagyunk - közben egy rózsaszín pír jelent meg az arcán, amelyet a félhomályban sem tudott leplezni. Hozzám hajolt, az arcomon éreztem forró leheletét és egy baráti puszival búcsúzott. A szürke félhomályban tekintete a templom felé irányult és felkiáltott: 
- Úristen! Itt vannak! 
A templom oldalfalánál öt-hat főből álló csoport bóklászott, mint a kóbor kutyák, élükön a falkavezérrel. 
- Ne menj sehová, gyere be az udvarunkba. Felkeltem apukámat. Azok, ott kikerítenek, megvernek. Sokan vannak.
- Erről szó sem lehet! – mondtam határozottan. Ekkor könyörgőre fogta szavait.
- Nagyon kérlek, hogy gyere be hozzánk, ne indulj el!
Nem szerettem volna, ha gyávának lát, nem szerettem volna nevetség tárgya lenni. Most értettem csak meg a nyugtalanságát, azt, hogy miért volt feszült, mitől akart megkímélni.
- Nem megyek be hozzátok, és ne szólj az apukádnak sem. Egy kérésem viszont van: menj be, és ne leskelődj utánam. Egyedül szeretném megoldani a dolgot. Ez az én ügyem. 
- Nem lesz semmi baj, biztos? Ismered őket? – nyugtalan, aggódó volt a hangja.
- Így messziről nem ismerem fel őket, de most találkozom velük, gondolom.
- Ha ismered őket, biztosan nem bántanak - mondta reménykedve.
- Jó, nem ismerem őket. Szerinted ismerkedni akarnak velem?
- Szerintem nem. Verekedni akarnak, téged akarnak szétrugdosni, mert megsértetted a felségterületüket azzal, hogy hazakísértél. Megígérte, hogy nem fog leselkedni, de az volt az érzésem, hogy a félelem és aggódás miatt nem tartja be a szavát. 
Elindultam a falka felé. Nem tudtam, mi fog történni. Az igazság az, hogy féltem. Azt is tudtam, hogy anyám vár, otthon az ablakban… Az anyák már csak ilyenek. Féltőn, aggódók.
Mérlegeltem: Vagy szó nélkül elengednek, vagy ütköznöm kell. Nincs más megoldás - gondoltam. Ezt az eseményt nem terveztem be erre az éjszakára. El nem futok, ez biztos!
Hangos vihorászással, támolygó léptekkel elindultak velem szemben az úton a banda tagjai. Átjöttek arra az oldalra, ahol én ballagtam.
- Álljál csak meg, öcsém!- szólított meg a falkavezér. Nézzük, hogy szeded a lúdtalpakat. Futás!       - ordította borgőzös, ellentmondást nem tűrő hanggal. - Nehogy utolérjünk, mert akkor nagy verést kapsz! - fenyegetőzött. Szétrúgjuk a fejedet. A többiek csak vihogtak a főnök utasításán.
- El nem futok, ez már biztos! – feleltem határozottan és igyekeztem a nyugalmamat megőrizni. Engedjétek meg, hogy beálljak ide a kapu alá – mutattam a mellettem lévő kapualjra. Védem magam, ameddig tudom, utána agyonverhettek. Így döntöttem. Felvettem a 
védekező állást, felemeltem a két ökölbeszorított kezemet és vártam, lesz, ami lesz. Ekkor váratlan dolog történt:
- Te vagy az egyetlen csávó, aki nem futott el – mondta a hústorony. Bátor gyerek vagy, haver! Bár széttéphetnénk téged, mint egy rongyot, de nem bántunk. Gyere velünk - intett a kezével.
- Rendben – mondtam kissé bizonytalanul. Pillanatnyi tanácstalanság kerített hatalmába, mert nem tudtam eldönteni, hogy ez egy mesterkedés, vagy valóban megúszom nyomasztó esemény nélkül ezt a szépen induló, nem várt fordulatokkal terhelt éjszakát. Elvegyültem a csürhe közé. Eszembe jutott egy közmondás, hogy „aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók.” 
Nem láttam előre, hogy a sorsom miként alakul ezen az éjszakán. Elszaladni nem volt kedvem, velük barátkozni egyáltalán nem volt szándékoztam. Mentem velük, ösztönösen, azt sem tudtam hová. Néhány utcával odébb, egy fakerítés mögötti udvarban rejtőzködő magánház előtt álltunk meg. Mint kiderült, az egyik éjszakai bandita albérletéhez értünk. Előkerült a kapukulcs. 
     A dohos, piszkos, romos ház egyik szobájában kötöttünk ki. Koszos ruhák, zoknik, gatyák mindenütt: a földön, az ágyon, a szék karfáján. Az asztalon elmosatlan tányérok, poharak, üres boros, sörös és rumos üvegek sorakoztak, de üres italosüvegek voltak a heverőn és a szobából nyíló konyha asztalán is. Az alkoholtól, dohos falaktól, áporodott hányadék bűzétől émelygő, levegőtlen lakás a zsiványok tanyájára emlékeztetett. A galeri tagjai nagyon otthonosan érezték magukat. Kabátjaik zsebeiből, a feneketlen bélészsebekből felbontatlan rumos, pálinkás, boros üvegek kerültek elő. Szendvicsek, sültkolbász, hurka, kenyér. Valószínű, - feltételeztem - egy piactéri bódét törték fel az éjszaka leple alatt. Hanyagul ledobták magukat a heverőre, székekre. A koszos tányérokba kirakták az ennivalót, elmosatlan poharakba öntötték az italokat. 
- Nyissuk ki egy kicsit az ablakot - indítványoztam. Egy kis friss levegő nem ártana.
- Szó se lehet róla, haver – szólt a haramiavezér. Még képes lennél lelépni. Igyál!- mondta habzó szájjal és kiöntött egy deci pálinkát egy elmosatlan vörösboros pohárba, amelyet odalökött elém.
- Köszönöm – válaszoltam. Elfogadtam a pálinkával telt poharat, majd elfordultam, hogy ne lássa az undort az arcomon és kerestem a lehetőséget, hogy egy váratlan pillanatban kiönthessem a pohár tartalmát az asztal alá. A koszos padlónak már mindegy volt, mivel volt ott tócsa előtte is. Hosszasan néztem elfogyasztott alkoholtól eltorzult arcvonásaikat, de egyetlen ismerős arc sem volt köztük, hiába kutattam emlékeimben. Egy fogadásról diskuráltak: A vita lényege az volt, hogy megnyerte-e a fogadást a rossz fogú, vagy a vörös hajú bandatagé a nyeremény.  Mint kiderült, egy üveg Kőbányai sör volt a tét. Arra kötöttek fogadást még az előző hét végén, az utcán, éjszaka, hogy a rossz fogú egy ütéssel le tudja-e teríteni a vétlen áldozatát vagy sem. A vörös hajú azt állította, hogy ez nem fog sikerülni.Újságcikk adta hírül, miszerint több főből álló ismeretlen fiatalok a járdán elállták egy idős ember útját. Egyik megkérdezte az öreget: Bátyám, melyik a Sarkcsillag? – és az égboltra mutatott. Az idős férfi felnézett az égre, mire az állára kapott egy hatalmas ütést, amelytől hanyatt esett. A bántalmazott idős ember a támadóit nem ismerte. Most kiderült, a rossz fogú ütött. Ekkora aljasságot még nem hallottam. Ezektől a két lábon járó állatoktól undort kaptam. Egyre csak azon töprengtem, hogyan tudnék tőlük megszabadulni. A hányinger kerülgetett, de engem nem italtól, hanem az ember-állatoktól, akikkel össze voltam zárva ebben a büdös hodályban. Az alkoholos mámor egyre jobban eluralkodott rajtuk, félig kábán hevertek a heverőn, a padlón. Egy alkalmas pillanatban, kimentem a konyhába. 
Csendben kinyitottam az ablakot és kiugrottam a nyitott ablakon a gazzal benőtt udvarra. A kapu tetején átmászva az utcán találtam magamat. Végre egy kis oxigénhez jutottam. Az utca csendes volt, már derengett. Hűvös szél borzolta a hajamat. Anyám – a szokásához hűen - az ablakban várt, mikor meglátott ágyba bújt.
Eldőlt a sorsom. Másnap, közöltem szüleimmel, hogy az életemet a bűn üldözésére teszem fel… A tervem valóra vált… Ez már, egy másik történet…
Visszatérve a galeri ügyhöz. Két hónap elteltével az újságban olvastam: Éjszaka randalírozó galeri tagjait vette őrizetbe a rendőrség és indított ellenük nyomozást. Örültem ennek, annak ellenére, hogy lebukásukhoz nekem nem volt közöm. Sorsom alakulásához annál inkább.